A journey of two hearts becoming one
Time together since September 23, 2025
Every moment with you is a treasure
Tudom, hogy te nem innen számolod… de engem már teljesen elvarázsoltál az Emeséék polgári szertartásán. Az a pillanat valahogy örökre bennem maradt. Soha nem fogom elfelejteni, amikor kiálltál beszédet mondani. Ott álltál előttünk, a kis félméteres mikrofonomat fogva, és annyira izgultál, hogy finoman remegett a kezed. Olyan őszinte és törékeny volt az a pillanat… még az is megmaradt bennem, amikor vissza kellett dugnom a kábelt, mert kicsúszott a mikrofon aljából. Talán apróságnak tűnik, de nekem akkor valami nagyon megmozdult bennem. Ott láttalak igazán… és talán ott kezdődött minden.
A Campus Fesztiválon bolyongtam… hát, nem éppen a legtisztább állapotomban. Már épp hazafelé indultam volna, amikor meghallottam egy igazán jó retro számot a Soproni sátornál. Valamiért ott maradtam. És akkor… feltűntél. Tudom, sokszor mondtad később, hogy ne úgy nézzek rád, mint egy darab húsra… de az igazság az, hogy már akkor teljesen felpezsdítetted a vérem. A mosolyod egyszerűen levett a lábamról, és abban a pillanatban mintha minden más eltűnt volna körülöttem. És az a felsőd… sosem fogom elfelejteni. Az a kis kör a melleden teljesen megbabonázott. Talán bután hangzik, de alig tudtam másra figyelni – csak rád. Ott, abban a pillanatban, valami elkezdődött bennem, amit azóta sem tudok, és nem is akarok elengedni.
Az első igazi randink… amikor végre csak te és én voltunk. Még nem volt autóm, emlékszem, siettem volna Pestre, és már azt terveztem, hogy buszozok hozzád Böszörménybe. De te… te inkább bejöttél értem Debrecenbe. Ott álltál a gyönyörű fehér Audiddal, és már akkor éreztem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Elvittél a Guti erdőbe, mert tudtad, hogy mennyire odavagyok a kilátókért. Olyan figyelmes voltál… tényleg számított, hogy mit szeretek. Igaz, kilátót végül nem találtunk. Helyette sikerült jól elveszni a bozótosban, és még kullancsokkal is gazdagabbak lettünk… de őszintén? Egy percét sem bántam. Ott sétáltunk az erdőben, kilátót kerestünk, közben őzikéket figyeltünk… és valahogy minden annyira könnyűnek és természetesnek tűnt veled. Nem a hely számított, hanem az, hogy együtt voltunk. Az a nap nem a kilátóról szólt… hanem arról, hogy elkezdtem igazán beléd szeretni.
Emlékszem augusztus 19-re… arra az estére, amikor először nálam aludtál, a Rúzsa Magdi koncert után. Furcsa lehetett, de én akkor úgy aludtam, mint egy darab fa… szinte meg sem mertem mozdulni, nehogy véletlenül rád forduljak. Talán azt hitted, nem is akarlak igazán… vagy hogy nincs bennem vágy. Pedig pont az ellenkezője volt az igazság. Egyszerűen csak annyira fontos voltál nekem már akkor is. Tiszteltelek, és nem akartam semmit elkapkodni. Azt akartam, hogy minden a maga idejében történjen meg… veled. Másnap együtt néztük a Virágkarnevált, és annyira természetes volt minden. Aztán teljesen spontán módon jött az ötlet – ráadásul tőled –, hogy menjünk fel Pestre a tűzijátékra. És ott… ott csókolóztunk először. Az az este, az a pillanat örökre bennem marad. Ahogy később hazafelé a vonaton, a lépcsőn ülve a karjaimban aludtál el… az valami egészen különleges volt. Olyan nyugalmat és boldogságot éreztem, amit nehéz szavakba önteni. Akkor tudtam igazán, hogy te nem csak egy futó érzés vagy az életemben.
Lostrica… alig pár nappal azután, hogy kimondtuk: együtt vagyunk, már egy nagy családi kirándulásra hívtál. Őszintén, egy kicsit féltem is tőle. Új volt minden, fontos voltál nekem, és szerettem volna jó benyomást tenni. De végül… az egész egyszerűen csodálatos lett. Emlékszem, a legtöbb időt a kis szobánkban töltöttük, ahol végre igazán együtt lehettünk. Ott, abban a nyugalomban, még közelebb kerültünk egymáshoz… és csak mi számítottunk. Ott találkoztam először a szüleiddel is. Izgultam, de olyan kedvesen fogadtak, hogy minden félelmem pillanatok alatt eltűnt. Nagyon jó élmény volt, és sokat jelentett nekem. És közben… csak egyre erősebben éreztem, ami köztünk van. Dúlt közöttünk a szerelem.
Emlékszem, amikor Madártól kértem kölcsön az autót, csak azért, hogy le tudjak menni hozzád… megnézni azt a kis albérletet, amit akkor vettél ki. Talán kívülről egy egyszerű út volt, de bennem sokkal többről szólt. Még a határon áthaladva is úgy éreztem, mintha egy teljesen új életszakasz kezdődne. Izgultam… szinte remegtem a vágytól, hogy végre lássam, hol élsz, honnan jöttél, és hogy újra veled lehessek. Még nem volt ágyad, így a földön aludtunk egy matracon. Egyszerű volt minden, mégis tökéletes. A Bizarból rendeltünk pizzát fehér szósszal, és ott, abban a kis lakásban valahogy minden a helyére került. Nem a körülmények számítottak, hanem az, hogy együtt voltunk. Hogy egyre jobban megismerhettem a világodat… és egyre inkább a része akartam lenni.